Elvenni vagy meghagyni a reményt?

Valószínűleg minden természetgyógyász (és általában segítő szakember) életében elérkezik az a pillanat, amikor szembejön a Helyzet: a kliense/ismerőse/családtagja megkérdezi, hogy mit gondol arról a teáról/készítményről/csodaszerről, amitől a szomszéd meggyógyult. Hogy ebben mi a Helyzet? Hát az, hogy te tudod, hogy a betegség és a felvetett gyógy-szer között nincs semmi kapcsolat, biztos, hogy nem attól gyógyult meg — de azt is tudod, hogy ez a remény most az egyetlen kapaszkodó. Mit teszel?

Az igazán megúszós válasz: „lehet”

Ilyenkor szokták a kollégák azt mondani: „lehet, hogy hatékony”. Hangzásra ez empatikus, óvatos, nyitott, azonban tudatában kell lennünk, hogy valójában ilyenkor szinte semmit sem mondunk — ez egy megúszós megfogalmazás, amely a felelősség elhárítására hivatott. Nem foglalunk állást, nem fogalmazunk meg véleményt, a döntést teljes egészében beszélgetőtársunkra bízzuk.
Tegyük fel ilyen esetekben a kérdést: tudunk-e egyetlen konkrét esetről, akinek az adott módszer segített? És tudunk-e olyanról, akinek nem segített? Ha egyikről sem tudunk, a becsületes válasz az, hogy nem tudjuk megítélni.
Persze a bizonyíték hiánya nem azonos azzal, hogy valami nem hatékony. Adódhat az információkhoz való hozzáférés korlátaiból, publikációs szelekciókból, vagy egyszerűen abból, hogy senki nem vizsgálta még azt a konkrét kérdést. Így a korrekt válasz az lenne, hogy „nem tudom”. De megértem, hogy ezt bizonyos helyzetekben nehéz felvállalni. Én magam a „nem vagyok benne biztos, kérek két napot, hogy utánanézzek” formát (és vállalást) szoktam alkalmazni.

A kockázat

De mi is ilyenkor a legfontosabb veszélyforrás? Ha valaki elköteleződik egy adott kezelés mellett, azzal egyidejűleg valami más kiszorulhat a terápiából. Ez nem biztos, hogy orvosi terápia — egyszerűen lehet egy potenciálisan hatékonyabb lehetőség, amelyre már nem marad idő, energia, figyelem. Természetesen itt a legkomolyabb tényezőt az anyagi korlátok jelentik. Havi rendszerességgel igénybe vett, nem bizonyított kezelések hosszú idő alatt komoly terhet raknak egy családra. Az a kérdés, hogy mennyit ér meg valakinek a saját gyógyulása, nem demagógia, segít tisztán látni, hogy mit jelent a „mindent megtenni”, és hogy ennek hol vannak a határai. Általános tapasztalatunk, hogy a „minden” mindig a komfortzónán belül értendő.

Mi a csapda?

Még nagyobb lesz a probléma , amikor a kliens azt mondja: „Az onkológusom azt mondja, ne szedjem — te mit gondolsz?” Ez a kérdés gyakran burkolt megerősítés iránti vágyat rejt: valakit, aki megengedi, amit az orvos megtiltott.

Ha a természetgyógyász elfogadja ezt a keretezést, csak két rossz választás marad: vagy visszaigazolja az orvosi véleményt, és magára hagyja a klienst a bizonytalanságával, vagy ellentmond az orvosnak, és aláássa az abba vetett bizalmat. Holott léteznek más utak — egyeztetni az onkológussal szakmai alapon, másodvéleményt kérni, az irodalomban utánanézni. Ezek a lehetőségek azért nem merülnek fel, mert a beteg eredeti keretezését — „bíráld felül, vagy erősítsd meg” — szinte automatikusan fogadjuk el.

Segít az empátia – ami tanulható

És akkor mi lehet a megoldás? Közhelynek hangzik, bár attól még igaz: hallgassuk meg és értsük meg, hogy ebben a helyzetben mi a beszélgetőpartnerünk célja. Az empátia nem velünk született képesség. Tanulható készség, amely sok egymásra épülő elemből áll, azonban az alapja sokkal hétköznapibb, mint gondolnánk: meg tudod-e hallgatni a másikat anélkül, hogy az első mondatnál már a saját megoldásaidon kezdenél gondolkodni?

Egy gyakori hiba kezdő természetgyógyászok esetében: amikor valaki elmondja, hogy jóindulatú prosztata-megnagyobbodása van, a kolléga automatikusan már az elérhető fitoterápiás lehetőségeken kezd el gondolkozni. Ez az automatizmus van amikor jól jön — de pontosan attól nem empatikus, hogy még csak azt hallottuk, amiben segítséget kérnek, azt nem, hogy ez az ember milyen helyzetben van, mit vár, mitől tart, valójában miben kér segítséget.
Így az első lépés megtételéhez elegendő a belső tudatosság, egy figyelmeztetés saját magunk számára: „Most még csak figyelj. Még nem tartunk a megoldásnál.” Ebből épül fel a következő lépés: kíváncsian rákérdezni arra, mi húzódik meg a másik gondolata mögött. Nem azzal a kiindulóponttal, hogy ugyanabban a helyzetben mi hogyan éreznénk — hanem azzal, hogy a másiknak más motivációja lehet. „Az igazi empátia ott kezdődik, amikor rá tudunk kérdezni a saját tapasztalataink mögött meghúzódó motivációkra, és el tudjuk képzelni, hogy másoknak más motivációja lesz ugyanabban a helyzetben — és kíváncsiak is vagyunk rá.”

És ebből mi lehet a következtetés?

Visszatérve az alapkérdéshez: szükséges-e mindig érvényesíteni a szakmai meggyőződést? Akkor is érvényesítsük-e, ha egyébként a kliens nem sérül a módszer igénybevételétől? Adhat-e hit legalább annyit, mint amennyi a módszer hatékonyságából következik?

Természetesen erre nincs egyetlen helyes válasz — de van egy kérdés, amely mindkét irányban segít eligazodni: „Mi lenne számodra a segítség ebben a helyzetben?” És ha a kliens megerősítést kér, dönthetek róla, hogy azt én felelősen meg tudom-e neki adni. Ha valódi tájékoztatást kér, szintén meg tudom ítélni, hogy azt tőlem megkaphatja-e. Mindkét irány más és más megközelítést igényel, és erről érdemes tájékozódnunk.

Ez a megközelítés úgy hagyja meg kliensnél a döntés lehetőségét, hogy közben nem hárítja a felelősségvállalást sem. A jól feltett kérdés nem veszi el a reményt, de nem kényszerít hazugságra. Visszaadja az irányítást a kliensnek, miközben a szakmaiság is a helyén marad.

Az Élesztő Podcast 2. évadának 17. epizódjában Péter és Manyi ezt a dilemmát járják körbe — nem tanácsokat adva, hanem egy gondolkodási folyamatot mutatva, amely mindenkinek hasznos lehet, aki segítő helyzetben találja magát.